Nem vág mellbe az érzés, hogy kiszabadultál. Nem köszön vissza minden óriásplakátról. Ha nem figyelsz, ha nem igazán vagy jelen, valószínűleg nem is találkoztok.
Szépen lassan oson feléd, észrevétlenül, halkan. Teljes álruhában rejtőzik, a végtelen energiahiánnyal kézen fogva, a folyamatos készenléti állapot mögött, az átvirrasztott éjszakák kapujában, a véget nem érő aggódás ölében, egy kihűlt kávé alján.
Vagy valami egészen hasonló helyen.
S csak akkor remegteti meg szempilláit, amikor pillangókat kergetnek, s te nézed. Vagy, amikor otthon maradhatsz velük ovi helyett, mert hiányoznak. Vagy, amikor újra kiengedheted mellettük gyermeki kreativitásodat a színezők rengetegében, vagy színészi hajlamodat az esti meseolvasáskor.
Díva lehetsz, amikor altatódalt dúdolsz nekik;
mesterséf, egy mirelit dínóhusi tálalásakor;
mindentudó fizikus egy autókázás közben felmerülő kérdéssorozatnál;
királynő, ha épp magadra dobsz egy pörgős ruhát.
De királynő akkor is lehetsz, ha csak egy rongyot dobsz magadra a 37 fokban és zsíros a hajad. S akkor is, ha nem szőrtelenítettél, karikásak a szemeid és rossz kedved van. Akkor is úgy néznek rád.
És van abban is egy jó adag szabadság, amikor reggel nem kell álarcot venned, csak kinyitni a szemedet, és kész. Ott pompázol a csillogó tekintetekben, mint egy drágakő. Nincs szükség elrejteni, ha nem tudsz valamit és nem kell visszafognod őrült bolondozásaidat sem, ha épp ahhoz volna kedved.
Önmagadat megélni szabadság.
Nem mindig fényes. Sőt, sokszor egészen fájdalmas és csalódást is tud okozni. De VÉGTELENÜL SZABAD.
A gyerekek pedig képesek ezt az igazság tükrét elénk tárni, de legfőképpen: képesek még nekünk megengedni, hogy úgy igazán mi legyünk.
Köszönöm, hogy olvasol! Iratkozz fel, hogy a következő elmerengést egyenesen a postaládádba kapd!
Photo by: Anete Lusina on Pexels.com